Csak hogy ne legyen annyira egyoldalú a sok naiv ügyfél, tekintsünk be egy kortárs szórakoztatóipari létesítmény kulisszái mögé. Naiv diákmunkás nem sejtette, hogy a napi 8-12 órás üvöltés a horrorszínházban ennyire fájdalmas lesz:

Eszter vagyok, 22 éves, nappali tagozatos egyetemi hallgató. Hittem, és szeretnék hinni az emberek jóságában, a társadalomban és az igazságszolgáltatásban. Most nem tudok. 2013. januárban kezdődött. Diákmunkát kerestem, és az Universitas honlapján találtam egy hirdetményt, miszerint színészi ambíciókkal rendelkező diákokat keresnek horror színházba, hosszú távra. Nagyon tetszett a leírás, és az említett 650 Ft-os órabér ebben az országban elviselhetőnek számít. 2013. január 15-én jelentkeztem, az Universitason keresztül. Még aznap kaptam időpontot castingra a Budapest, XI. kerület, Erőmű utca 6. szám alatt lévő Holtak Háza nevezetű horror színházban. Kaptunk egy információs lapot, amelyen emlékeim szerint az állt, XY tulajdonos, FANATICS Kft., a cím, és egy telefonszám. A castingot a fiatal dolgozók bonyolították le, a tulajdonossal/üzletvezetővel aznap nem találkoztam. Elmondták, hogy „állandósra” keresnek egy lányt, üvölteni kéne, meg ijesztgetni, ki is próbáltam, nagyon mókás dolognak tűnt. Felvettek. Aláírtam az Universitasban a munkaszerződést, két napra rá már be is hívtak, és onnantól kezdve heti hét nap ott dolgoztam.

Nem emlékszem már, milyen sorrendben, de ezek a dolgok derültek ki:

Az egész vállalkozás teljesen új, 2012 karácsonya után (vagy nem sokkal előtte?) nyitotta meg kapuit az ország harmadik interaktív horror színháza. Tehát, mikor odakerültem, alig volt egy hónapos, de az első dolgozók közül már csak ketten voltak ott. Első meglátásom: nagyon gyorsan cserélődnek ezen a helyen az alkalmazottak. Az első héten volt néhány balhé is, pár ember bejött a fizetéséért, amit nem kaptak meg; káromkodtak, balhét csaptak, aztán el lettek küldve – meg is lett róluk a véleményem.

Amikor elkezdtem ott dolgozni, 5-en voltunk állandósok, ebből még ketten diákmunkások voltak, ketten pedig nem diákok, de nem voltak bejelentve (és azóta sincsenek, tudomásom szerint).  Volt még néhány beugrós „színész”. Kezdtem megismerkedni az emberekkel. Aranyosak voltak, még a tulajdonos nő is (egy fiatal, harmincvalahány éves nő), sokat mosolyog, és Isten bocsássa meg neki, hogy nem tud helyesen írni (bár a plakátok, a weboldal és egyéb publikus reklámanyag megírásához kérhetett volna segítséget).

A munkakörülmények

Mivel az emberek fele nem volt bejelentve (aztán lassan, ahogy több embert vettek fel, ennek az aránya egyre növekedett), az már csakugyan semmiségnek számított, hogy nekünk a diákmunkát végzőknek megszabott 8 óra helyett hétvégenként 12 órát kellett dolgoznunk.

A munkakörülmények miatt is volt mit hisztizni, de én direkt kihívásnak vettem, hogy kibírjam, végül is, ami nem öl meg, az megerősít. A 12 óra alatt szünetünk nem igazán volt, WC-re sem tudtunk elmenni, vagy boltba, enni se volt időnk, de kibírtuk, mivel nem ettünk és nem ittunk semmit, nem is volt nagy szükség a mellékhelyiség használatára. A csoportok csak jöttek és jöttek, egy csoport túrája kb. fél óráig tartott, de a tulaj sokszor egymásra szervezte az időpontokat, így csúszás lett, sokszor este 10-ig bent voltunk, egy perc pihenő nélkül.

Maga a horror színház egy pincehelyiséget jelentett, az utca szintjén csak a pult, a mosdó és a váró voltak. Külön recepciós nem volt, mi rohangáltunk fel fogadni az embereket, pénzt szedni, és zárni. Lent különböző szobák voltak berendezve. Ezek közül sajnos csak egy volt fűthető, úgyhogy amikor csak tudtunk, oda gyűltünk, és becsuktuk az ajtókat. Sajnos a tulaj hamar rájött, és levetette a fűtést 15°C alá, ugyanis nekünk ez nem jár.

A hozzáértés

Én valamiért szívügyemnek tartottam az üzlet működését, így sokszor felmentem a recepcióra (ahol nem volt senki, ugyanis a tulajdonos nem igazán járt be dolgozni), és rendet raktam, kitakarítottam, és elkezdtem rendszerezni a mindenféle papírt és utalványt, ami ott hevert egy nagy halomban, itthonról vittem be rendszerező textil dobozkákat, és elkezdtem írni, hogy melyik nap hány csoport volt, mekkora volt a csúszás stb. Ez megtetszett a vezetőnek, és megkért, hogy legyek „portás”. Így recepciós lettem. Mindent rendben tartottam, még az olyan papírokat is, amelyen az állt, mit hazudjunk a „munkavédelmiseknek”, ha bejönnek ellenőrizni, hogy be vagyunk-e jelentve.

A patkány

A másfél hónap alatt, amíg ott dolgoztam, három patkányt találtunk a pincében, ebből kettőt a fiúknak sikerült is agyoncsapniuk. Az elsőt kivittem a szemetesbe, de a másodiknál kíváncsi lettem, hiszem ez nem az én feladatom. A patkány teteme ott rohadt és bűzölgött két hétig, és amikor már nem lehetett meglenni a szag miatt, valamelyik srác kivitte. Addigra ki tudja, mennyi betegséget terjesztett, a csoportok is megérezték a szagot. Egyébként, nem tudom, milyen megfontolásból, de a patkány teteme látható a promó videóban, ami azt bizonyítja, a tulaj bizony tudott a létezéséről.

A pisi

Az egyik srác gondolt egyet, és viccből belepisilt egy üres sörös üvegbe, majd lerakta ezt az egyik szobába a pultra. A sörösüveg minimum egy hónapig ott volt és illatozott, aztán nem tudom, mi történt vele.

Gyerekfelügyelet

A Facebook oldalon is és a honlapon is fel van tűntetve, hogy szükség esetén a Holtak Háza vállal gyerekfelügyeletet. Az én ott dolgozásom alatt kétszer fordult elő, hogy bejöttek szülők, akik igényelték ezt a lehetőséget. Én vigyáztam a gyerekükre, mert nem tehettem mást (inkább, mint hogy levigyék őket a hidegbe a szörnyekhez), de semmilyen képesítésem nincs rá, ahogy senkinek az ott dolgozók közül. A tulaj ezekről az esetekről nem is tudott, bármit csinálhattam volna a gyerekekkel.

A „fizetés”

Eddig csak érdekes részletekről szólt a dolog, de ami ennek a fogalmazásnak a megírására késztetett, az a fizetés. A januári fizetésemet sikeresen megkaptam az Universitastól február 10-én, ahogy az a szerződésben is áll hivatalosan. Március 10-én ugyanígy vártam a februári fizetést, de nem jött. Egyébként közben, február 23-án kirúgott, ugyanis miután betanítottam az új recepciós lányt, otthagytam az első napján egyedül, mert rosszul voltam. Próbáltam hívni őt, de nem vette fel. Tehát, március 10, hívom a tulajt, hogy miért nem kapok fizetést, nem veszi fel, szokásos, írok Facebookon, mire válaszolt, hogy azt majd ő kézben odaadja, így neki jobb, mert nem kell adót fizetnie. Kiderült, hogy a tudtom nélkül megszűntette a kapcsolatot az Universitassal, azt mondta nekik, hogy ő már nem alkalmaz diákmunkásokat. Nekem erről nem szólt. Így tehát, februárban mind a tizenvalahányan (addigra megnőtt a létszámunk) bejelentés nélkül voltunk ott, hogy majd „kézbe kapjuk a fizetést, ami most 600 Ft lesz” (az Universitastól 500 Ft/óra-t kaptunk).

A fizetést azóta sem kaptam meg, pedig másfél hónapja minden nap hívom a tulajt, és írok neki Facebookon. Az alapeset, hogy nem veszi fel és nem válaszol. Ha rejtett számról hívom, és véletlenül felveszi, akkor kedves, mosolygós hangon elnézést kér, de „neki nincsen pénze, a kuponosok még nem fizettek, ő most nem tud kifizetni”. Közben meg akarja venni a Horror Házat és kibérel egy 5000 nm-es helyet a XXII. kerületben. A fogadott lánya telefonjáról, és a többi gyereke hobbijairól és költségeiről nem beszélek, mert ehhez nincs közöm, de a lényeg, hogy láthatóan VAN pénze.

Mindeközben tartottam a kapcsolatot a többiekkel, akiket szépen lassan mind lecserélt, de senkit nem fizetett ki, összesen több, mint félmillió forint tartozása volt felénk, persze nem hivatalosan. Voltak, akik feljelentették, három feljelentés folyik most ellene, de mivel gyorsan lecseréli az embereket, és egy személynek csak 40-50 ezer forinttal lóg, a rendőrség nem nagyon foglalkozik az üggyel. A többiek is próbálkoztak, múlt héten már odáig fajult a dolog, hogy összegyűltek, bementek a helyre, és követelték a pénzüket. A fele meg is kapta, mert kihívták a rendőrséget is, a másik felét a tulaj elküldte, egy lányt meg is ütött (ő a kedvence, mert őt már másodszorra ütötte meg). Sajnos be kellett zárnia az Erőmű utcai helyet, de szomorkodásra nincs okunk, mert közben már kibérelte az említett 5000 nm-es pincét a XXII. kerületben. De kedves, és mosolyog.

A XI. kerületi lakók sem nagyon szívlelték a helyet, itt lehet csemegézni a médiából – de ez már nem az én ügyem. Én a múlt héten nem mentem el veszekedni, mert szerettem volna emberi módon elintézni a dolgot, és nekem csak a fizetésemre van szükségem; na meg a büszkeségemre; nem akarok rosszat senkinek.

Most fenyeget a férjével, aki „elbeszélgetne” velünk. Mit tegyek? Hol az igazság? Nincs?