Ez a történet ugyan tavaly februári, de jópofa. Naiv bliccelő nagyjából 300 forintnyi szerb dínárral korrumpálta az erre vágyó ellenőrt a buszon, mert még nem volt nála forint:

Tegnapelőtt érkeztem Pestre. A kabinomban ült egy harmincas fickó zokniban, aki azt mondogatta, hogy húszévesen neki is nagy álmai voltak és „majd meglátom”. Majd meglátod! – gondoltam és reméltem. No, leszállok a vonatról. Négy óra vonatozás után muszáj volt elszívnom egy jó mérget, még így ebben a mocsok hidegben is. Ennek köszönhetően a szemem előtt ment el a buszom. Sebaj, van másik. Itt mennek ezek rendesen, nem mint otthon: félóránként. Jött is az én kedvenc 173-asom. Egy rátérdelve-tudod-csak-behúzni-a-cipzárt kofferrel és egy jól megtömött fényképezőgép-táskával szállok fel. Örülök. Meleg van. 20 percen belül „otthon” is leszek. Ekkor hallottam meg a busz végéből a jól ismert „jegyeket, bérleteket” mondatot. Természetesen egyik sem volt nálam. Ezt nem is magyaráznám…

Ilyenkor mindig végigpörög az agyamon, hogy mit is kéne csinálnom:

1. Beszéljek szerbül – kurvaanyázáson és kenyérkérésen kívül más nem nagyon megy, de ez a kettő nagyon!
2. Beszéljek angolul – fennáll a veszély, hogy ő is makog valamit, aztán csak magyarázkodni kell.
3. Adjam oda a lakcímkártyám – amin „külföldi cím” van megjelölve, megbüntetni nem nagyon tud.

Mire ezeket végiggondoltam, már előttem áll, és kéri, ami neki jár. Rövid kutakodás után mondom neki, hogy:

– Sajnos nincs. Pedig itt kéne lennie… De ne tessen már megbüntetni, most utaztam fel, nem váltottam még pénzt, nem tudtam jegyet venni… – próbálom ezt kétségbeesve, minél alázatosabban mondani.
– Diákigazolvány? Itt tanul? – kérdi az ellenőr.

Odaadtam a diákot, és válaszoltam. Ekkor megállt a busz, nyílnak az ajtók. A fickó meg leugrik a diákommal. (???) Felkapom a csomagjaimat, megyek utána.

Kint állunk –10 fokban. Olyan közel jött a pofámhoz, hogy ha nincs szétfagyva az orrom, talán érzem is a bal hatosában lévő fogtömésének a bűzét.

– Azt tudja, uram, hogy a helyszíni bírság az 8000 Ft, ha felírom, 16000 – mondja, olyan puhán, hogy azt hittem, meg is csókol.
– Tudom, tudom… Nézze, sajnálom, nincs nálam forint (ez nem volt igaz), váltani nem akartam a Keletiben, mert átvernek – mondom, és hátrébb lépek.
– És mi van magánál, euró? Hová valósi?

Ó! Hát itt már világos volt, hogy miért ugrott le, és miért tettette, hogy ő nem akar megbüntetni, csak intézzük el valahogy…

– Vajdasági vagyok, szabadkai.
– Szabadka, Vajdaság, az melyik ország?

Tudod, pont olyan érzésem volt, hogy most felszívom a lerakódott turhát, és úgy pofán köpöm, hogy kimarja a szemét. Csak nem mertem én semmit se. 16000 az sok pénz, és ugye nála van a diákom is.

– Szerbia…
– Akkor ön határon túli magyar?
– Az.
– Ó, hát akkor én igazán nem akarom magát megbüntetni.

És HOPP, jött az ötlet! Én pedig meg akarlak büntetni!

– Csak dinár van nálam. Ez a Szerbiában használatos pénznem… – szerintem, ha nem magyarázom, nem is érti meg sose.
– Ó, hát jó lesz az is. Hogy váltják a dinárt? De ne verjen át, csak azért, mert nem tudom!
– Hát a dinár jóval erősebb, mint a forint. 1 dinár kb. 100 forintnak felel meg.

Azt elmondom annak, aki nem tudja, valójában hogyan is váltják: 1 dinár kb. 3 forint.

Kivettem egy százdinárost, és a kezébe nyomtam bosszúsan:
– Tessék. Kisebb nincs nálam. És akkor így jók vagyunk?

Eltartott egy jó fél percig, mire kiszámolta, hogy most bizony 10000 Ft üti a markát.
– Jók! – mosolygott, mint az állat. Hú, de boldog volt.

Aztán én is mosolyogtam egy kicsit, és örültem, hogy van egy jó sztorim.