Agyára ment a sok reklámszemét a postaládájában? S. barátunk hosszú és elszánt küzdelemben győzött a Magyar Posta ellen. A végső diadal azonban még messze van, tekintve, hogy a Posta csak a ládadugító piac egynegyedét birtokolja. Azért a kis lépésekben haladás is haladás.

Kedves Homár,

szerintem elég sokan vagyunk mostanra ebben az országban, akiknek teljesen tele van a hócipőjük a reklámokkal, különösen, ha azt agresszíven, kifejezett kérés ellenére is tolják az arcunkba. Az emberek próbálnak védekezni, ahol és ahogyan tudnak, ezért a szórólapok, kéretlen kiadványok gazdái újabb és újabb módszereket találnak ki, hogy minél közelebb férkőzzenek az emberek privát szférájához. Környékünkön (Bp. IX.) ehhez már egy magyar állami nagyvállalatot is megtaláltak, ami – sajnos – partnernek bizonyult az emberek zaklatásában.

Noha a társasházunk főbejárata csak kulccsal vagy kapukóddal rendelkezők számára átjárható, és nagy betűkkel kiírtuk rá, hogy a „Jelen társasház magántulajdon, területe tehát magánterület. Belépés csak valamely tulajdonos tudtával és beleegyezésével jogszerű, kivételek: mentők, tűzoltó, postás, rendvédelmi szervek. Valamennyi kéretlen küldemény helye a bejárat mellett kívül jobbra található kosárban van.”, ennek ellenére sem sikerült teljesen megóvni a reklámanyagoktól a levelesládáinkat. Sokáig rejtély volt azonban, hogy ki és mikor csempészi beléjük a szemetet.

Egy alkalommal azonban tettenértem a Magyar Posta (!) kézbesítőjét, miközben éppen a levelesládáinkba dobált egy propagandaanyagot (mások helyi újságnak hívják). Kiderült, hogy a főnökei utasítására tett így, és szándékosan hagyta figyelmen kívül az ajtón levő feliratot. Ettől a tevékenységétől még a kifejezett ismételt, szóbeli  kérésemre sem akart elállni, ugyanis elmondása szerint ellenkező esetben munkahelyi retorzióval kell számolnia!

Ez után levelet írtam a Postának az alábbiakkal:

1. Amikor a Posta – nyilván pénzért vagy más ellenszolgáltatásárt – vállalja pl. az önkormányzat(ok) (propaganda)anyagainak privát postaládákban való elhelyezését, visszaél azzal a bizalommal, hogy a lakástulajdonosok túlnyomó része a Posta számára (más célra!) szabad hozzáférést enged a levelesládájához.

2. Úgy is mondhatjuk, hogy a Posta pénzért árulja azt, amit az állampolgároktól ingyen kap (mármint a társasházakba és az ottani postaládákba való bejutást), amit a köznyelv üzérkedésnek nevez.

3. A Posta a levelesládákat a lakások részének tekinti. Jelen esetben magánlakásokról van szó, tehát amikor valaki a Posta megbízásából a lakástulajdonos kifejezett kérése, ill. tiltása ellenére is bedob valamit a postaládájába (azaz a lakásába), akkor azzal tudatosan megsérti a tulajdonos privát szféráját. Ha ezt ráadásul többször is elköveti – mint ahogyan az esetünkban könnyen bizonyíthatóan megtörtént –, akkor már felmerül a Btk. 222. § (1) szerinti zaklatás megvalósítása is („Aki abból a célból, hogy ... más magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon, őt rendszeresen vagy tartósan háborgatja, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”)

Ennek alapján arra kértem a Postát, hogy

·  nevezzék meg azt a személyt – a felbujtót –, aki a kézbesítőnek a szóban forgó utasítást kiadta, valamint

·  haladéktalanul hagyjanak fel a jelenlegi gyakorlatukkal.

Ez használt. A Posta levélben kért elnézést, és ugyan nem nevezte meg a felbujtót, de felhagyott a szóróanyagoknak a postaládámba dobálásával ("A Társaságunk által terjesztett címezetlen reklámkiadványokat, egyedileg beazonosítható címzéssel nem rendelkező sajtótermékeket (pl. helyi újság) a címen a bejárati ajtó mellett elhelyezett gyűjtőládába kézbesítjük." - írták). Úgy tűnt, hogy a társasházunkat is nyugton hagyják, néhány hétig béke volt, a Posta magába szállt, mert rájött arra, hogy mennyire inkorrekt és irritáló az, amit eddig folytatott. Halleluja!

Hahaha...

Sajnos, naivitás volt ezt hinnem. A napokban a szomszédaim levelesládái megint tele voltak az ominózus kiadvánnyal, és hírek szerint a környékünkön is teljes gőzzel folyik a postaládákba terjesztésük. Engem viszont kihagytak, amiből pl.  az alábbi következtetésekre lehet jutni:

·  Noha a Posta elismerte, hogy hibáztak, az esetemből nem akar – vagy nem tud – tanulni. Feltehetően fontosabb számára a terjesztésért kapott ellentételezés, mint az arculatuk megőrzése-javítása.

· Alighanem azt gondolják, hogy kevesen fognak nekik hasonló levelet írni, ennek hiányában pedig de facto folytatható a kalózkodásuk.

Ha tehát más is meg akar szabadulni ettől, egy recept már adott. De hogyan lehetne egy nagyobb közösséget – pl. egy egész kerületet, esetleg az egész országot – hatékonyan megtisztítani? És ettől a kalmármentalitástól?

S.