A sztoriban olvasónk sem hibátlan, hiszen nem csekkolta az előre megváltott vonatjegyen a dátumot, és ebből kerekedett ki az egész kalamajka, de azért az a rész, ahol a kalauzzal való tárgyalás hullámzását követve 150 forintról 12500-ig nő a fizetendő összeg, elég elképesztő.
A debreceni Nagyállomás jegypénztáránál várok a soromra, végre odajutok az ablakhoz. Helyjegyet szeretnék holnapra, április 14-ére Budapestre a 8.07-es IC-re, vissza pedig, mondanám tovább, amikor a pénztárosnő közbeszól, hogy várjak, rendezzük először az odautat. És asztal meg ablak mellé, teszem hozzá, mert tudom, lehet ilyet is kérni.
Mögöttem nő a sor, halk moraj, és csak két pénztár működik. Mi még mindig csak az odaútnál tartunk. Végre rám néz a pénztárosnő, fáradt, elgyötört a tekintete és kérdezi, hogy vissza, mikor? Mondom, másnap,15-én délután a 16.23-asra, szintén asztal és ablak mellé. Bólint, és bűvöli a számítógépet.
Hosszú percek telnek el, mire megkapom a két helyjegyet, ami kétszer olyan hosszú, mint az egy hónappal azelőtti volt. Megkérdezem a pénztárosnőt, mondja már meg, mi tartott ilyen sokáig. Új számítógépes rendszer van, és nem nagyon működik. Á, értem, és már nem is az én időmet, inkább őt kezdem sajnálni.
Reggel megnézem a helyjegyemen hányas kocsi, hányadik szék. Megtalálom a helyem és meglepődöm, mert nem asztal és nem ablak mellé szól. Eddig még mindig azt kaptam, amit kértem. Egy kis szerencsével aztán sikerül elcserélnem.
Másnap hazafelé a Nyugatiban, csak épp ránézek a jegyemre, majd felszállok a kocsiba, leülök a helyemre. Nem az asztal és ablak mellé szól ez sem. A kocsi tele van fiatalokkal, elkezdenek ide-oda ülést cserélgetni, hozzám is odajön egy fiú, nem ülnék-e át az asztal és ablak mellé. A barátnője mellett szeretne ülni és hiába kérték egymás mellé a jegyet, így kapták. Boldogan, mondom és azonnal átcuccolunk. Körbenézek, egy üres hely sincs, amikor elindul a vonatunk. A fiatalok fülében fülhallgató, néhány idősebb bulvárt olvas. Szerencsére a telefonok sem szólnak olyan gyakran, mindenki viberezik.
Valahol Karcag körül a kocsinkba ér a kalauz. Kiveszem a helyjegyemet, széthajtogatom és beleolvasok, mitől lett ez ilyen hosszú és bonyolult. És akkor hirtelen a dátumra pillantok. Nem hiszek a szememnek. A helyjegy tegnapra, csütörtökre szól. Na, itt most balhé lesz, ez fut át az agyamon azonnal, hogy a fenébe tudom majd bebizonyítani, hogy én határozottan péntekre kértem a jegyet.
Soha nem nézem meg a rajta a dátumot, csak a kocsi és az ülés száma érdekel, és akárhányszor utazom két napra, eddig még soha nem történt galiba. Ahogy átadom a jegyemet, még mielőtt az adott helyzetben fontos ember észrevenné, mondom, hogy mi van.
- Hajaj, ez bizony nem jó!- mondja a kalauz. - 150 Ft.
Ha a pénztárnál cserélem be egy korábbira vagy későbbire, ott is kb. ennyit kell fizetni, így korrekt, gondolom, és előveszem az ötszázast. Közben ő, a kezében lévő masinájába, ír valamit, az zörög, meg kattog, majd kijön belőle a papír.
- 1250 .
- Azt mondta az előbb, hogy 150. – válaszolom csodálkozva.
A kalauz elmosolyodik. Jókedvű embernek tűnik.
- Én ilyet nem mondtam.
Veszek egy nagy levegőt, de még visszafogom magam.
- Kifizeti?
- Csak nem képzeli, hogy kifizetem!- válaszolom, már kezdek ideges lenni.
- Akkor kérem az igazolványát és a lakhelykártyát.
Átadom, de kezd felmenni a pumpa. További ütögetés a masinába, a papír a gépből csak jön, csak jön, már visszakunkorodik a földről, majd megszólal.
- 8500 Ft.
No, ekkor borul el az agyam.
- Ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy én fizessek, mert a pénztárosnő nem a kért időpontra adta a helyjegyet? – egyedül az én hangom hallatszik a kocsiban, azt hiszem, kiabálok.
A kalauz tovább pötyög, a gép zörög, a papír végét már nem is látom, amikor megszólal.
- 12500 Ft és majd kimegy a csekk .-mondja nyugodtan.
- Na, ez hogy a fenébe lett ennyi? –kérdezem. Maguk követték el a hibát, én csak abban hibáztam, hogy nem vettem fel a beszélgetésemet a pénztárosukkal.
Még jobban felhúz, ahogy látom a nyugodt, inkább mosolygós arcát.
- Biztos azonnal élesben ment az új rendszer - folytatom,- meg nem tanulta meg a pénztáros sem kezelni a programot, azért tartott olyan sokáig ezt a nyomorult jegyet megvennem. És közben képtelen volt figyelni arra, hogy mikorra kérem a visszautat.
- Én csak a munkámat végzem.- válaszolja.
Közben neki is mintha gyanús lenne az összeg.
- Lehet, hogy hozzáadta a menetjegy árát? - mondja kissé kételkedve, de tovább pötyög a gépbe hosszú percekig.
- Ez elképesztő! –és akkor ömleni kezd belőlem a szó, meg egyre jobban kiabálok. Ezt tudja a MÁV, büntetnek, ahelyett, hogy valami európai közlekedést próbálnának elérni, legtöbbször nem ér be időben Debrecenbe az IC, a WC-jükbe nem lehet bemenni, mert az embert a hányinger környékezi, a kocsikban télen hideg van, nyáron meg meleg, képtelenek normális utastájékoztatást adni, legutóbb is az idegen nyelvű fele angolul a másik fele németül ment le.
- Én erről nem tehetek, én csak a munkámat végzem. – mint a papagáj ismétli újra a kalauz, közben tovább pötyög valamit, a gép tovább kattog, a papír meg lassan folyammá változik.
- Mire Debrecenbe érünk már 20000 lesz?- kérdezem, és már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
- Nem, annyi már biztos nem - mondja a kalauz mosolyogva, - mert elfogyott a papír. Ezzel elvonul.Velem szemben ül egy negyvenes férfi. A szemét ugyan időnként lecsukta, de tudom, hogy mindent hallott. Mikor épp nyitva a szeme, megkérdezem, mit szól ahhoz, ami történt. Nem hallottam semmit, mondja. A fiatalok végig csöndben. Egész idő alatt, Karcagtól Hajdúszoboszlóig mindenki csendben. Lehet, nem is hallottak az egészből semmit, mert a fülük bedugva? Egyedül egy ötvenes nő, aki a másik oldalon szemben ül, néz fel rám mosolyogva az újságjából. Egy cinkos mosoly. Ennyi.
Néhány perc múlva Debrecenben leszállok a vonatról. A kalauz ott áll a peronon, odamegyek és megkérdezem, akkor most mi van. Majd Nyíregyházán leadom, én csak a munkámat végzem, mondja. Ahogy baktatok a villamos megálló felé, arra gondolok, vajon mi lehet azon a piszok hosszú papírfolyamon.
P.S.
-tíz nappal később megérkezett a csekk a büntetésről (8355 Ft)
-másnap kimentem a debreceni Nagyállomásra és megkérdeztem egy pénztárosnőt, mondja már meg, mennyi idejük volt megtanulni az új számítógépes rendszert. Egy nap betanulás volt, majd utána élesben ment, válaszolta. Elmondtam neki, hogy jártam. Elkérte a jegyem, amiből pontosan megmondta valami kód alapján, hogy a kolléganője (nevét természetesen nem említette), aki kiadta a helyjegyet, aznap használta először az új programot.Nem volt több kérdésem.
Az utolsó 100 komment: