Mostanában (megint/még mindig) népszerû a gyógyszerárakon rugózni, de kivételesen most konkrét közhasznú információkhoz jutott a Homár, úgyhogy alternatív megvilágításba is helyeznénk gyorsan múltkori fogyasztónkat, aki nem értette, miért kellett neki papíron leokéznia a drágább gyógyszer használatát, amikor csupán 29 forint volt a különbség:

A doki csak azt nem árulta el, hogy a gép a kezelés napi árát mutatja, így esetedben a különbség 30*29=870 Ft volt! Ez jellemzõ az egész orvosi dumára, szeretnek mostanában csúsztatni! Üdv bubu bácsi

Második levélírónk Titokzatos Tanácsadóként tovább árnyalja a képet illetve kicsit rendet is vág rendszerelméletileg:

Azért ragadtam billentyût, mert egyáltalán nem bonyolult dolog a költséghatékony gyógyszerelés (legfeljebb elsõ hallásra), viszont a kormányzati kommunikációt enyhén szólva sem kielégítõnek, sem világosnak nem értékelem. Röviden elmagyaráznám, hogy mirõl is van szó:

Vannak olyan hatóanyagok, melyek már kiestek a szabadalmi oltalom alól vagy eladták, ezért több gyár is gyárthatja. Ezen gyógyszerek - , melyek az adott hatóanyagot tartalmazzák (csakis az adott hatóanyagot, tehát a különféle kombinációk már nem számítanak bele) - között a különbség minimális és csak a vivõanyagot érinti (pl. milyen a máz a tablettán, vagy hasonló). Ezeket a gyógyszereket egyenértékû készítményeknek hívják és csoportokba osztják attól függõen, hogy milyen és mennyi hatóanyagot tartalmaznak.

Az OGYI (Országos Gyógyszerészeti Intézet) felállít egy listát az adott gyógyszerekrõl, az OEP vagy a minisztérium (nem tudom melyik) pedig kiszámolja, hogy egy adott gyógyszernek mi a napi terápiás költsége és a napi térítési díja (röviden: egy átlagos felnõttnek az átlagos adag mennyibe kerül naponta). Na most, ez alapján képeznek egy listát három szintre bontva: egyenértékû csoporton belül az alapján, hogy az ár az alsó 20%-ba (legolcsóbb), a középsõ 30%-ba vagy a felsõ 50%-ba tartozik-e. Az orvosnak alapesetben az alsó 20% gyógyszereit kell választania, de ez módosulhat, ha a beteg maga kéri a drágábbat, vagy esetleg érzékeny az alsó 20%-ban lévõ gyógyszerek egyik vivõanyagára, stb. Ezeket a kivételeket az orvosnak természetesen indokolnia kell. Azt hiszem második olvasásra nagyjából érthetõ a rendszer.

A konkrét eset több helyen vérzik el, attól függetlenül, hogy a felvetett ötlet egyébként mindenképpen meggondolandó (a tûréshatár) persze nem a 300 Ft-os határral.

Az elsõ gond, hogy az olcsóbb gyógyszer teljesen egyenértékû a bejáratotttal, tehát tök ugyanaz a hatóanyaga, és a hatóanyag mennyisége, emiatt eleve felesleges mizéria a papíraláíratgatás. Ha a hölgy érzékeny lett volna az olcsóbb gyógyszer vivõanyagára, akkor az orvos nem szórakozik a papírokkal, hanem egyszerûen lejelenti ezt az OEP-nek. Tehát esetünkben nem a rendszer kényszeríti extra adminisztrációra az orvost, hanem maga a beteg.

A második gond, hogy a 29 Ft ugyan kevésnek tûnik, de ha pl. ez egy olyan gyógyszer csoportot érint, amibõl nagyon sokat adnak el, akkor a sok kicsi sokra megy elv érvényesül.

Harmadik, hogy a hölgy nem említette, hogy akkor a gyógyszernek a teljes ára, a napi ára, vagy a beteg által fizetendõ ára (esetleg napi térítési díj) a magasabb 29 forinttal. De induljunk ki abból, hogy a térítési díja (tehát amennyit egy dobozért ki kell fizetnie a patikában). Az államnak lehet, hogy jóval kevesebbe kerül az a gyógyszer, ami a betegnek 29 forinttal olcsóbb, ugyanis a különbözõ gyógyszergyártók különbözõ mértékû támogatást képesek kilobbizni maguknak, így elõfordulhat, hogy ami a hölgynek 29 forinttal kevesebb, az az államnak pl. 200 forinttal. Nem kétlem, hogy a rendszernek vannak hibái, és egyetértek azzal is hogy még "finomhangolásra" szorul a mostaninál több tényezõ egyidejûleg való figyelembevételével, de úgy gondolom az alapgondolat mindenképpen megállja a helyét, arról nem is beszélve, hogy hasonló rendszerek más országokban sikerrel mûködnek.