Noémi sztoriját olvasva kárörvendően dörzsöljük a kezünket, mert a belvárosi Stand bisztró, ami egyébként kiváló ebédmenüt adott, azért ment tönkre nemrég egy év után, mert rohadt lassan hozták ki az amúgy a gyorsaság miatt létező déli menüt. Most itt az újabb lajhár, a Pausa, ahol még be is szólnak a ridegen tartott vendégnek, amihez ezúton is gratulálunk.

Nomen est omen - mondható el a Pausa Caféról, amely valóban szünet-üzemmódban működik. Nemrég a munkahelyi ebédszünetemet szerettem volna nagymamámmal tölteni, és rögtön a Liszt Ferenc téri éttermek olcsó és gyors ebédmenüire gondoltam. A már bevált és kipróbált helyeken pont nem volt ínyükre való a napi ajánlat, így az addig ismeretlen Pausa Café menüjét néztük ki. A kint álldogáló vörösesszőke pincérfiút kérdeztem - látván a kinti asztalokon kirakott hamutálakat -, hogy van-e nemdohányzó részlegük. A srác erre mogorván közölte: "Egy száz férőhelyes részlegen csak le tudnak ülni valahol". Le tudtunk.

Kikértük ásványvizeinket, majd a háromfogásos ebéd első része, a húsleves 10 percre rá meg is érkezett. Én már ezt is sokalltam, hiszen azért hívják napi ebédmenünek, mert már kész van - és pont az olyanoknak van kitalálva mint én: a munkába visszasiető embereknek délidőben. Miután elfogyasztottuk, kiraktuk az asztral szélére az üres tányérjainkat, ám a pincér háromszor jött ki úgy, hogy ránk se nézett, vagy ha igen, továbbra sem vitte el azokat. Hozzátenném, rajtunk kívül kettő asztalt kellett csak kiszolgálnia.

Miután negyedszeri fordulatra sikerült elvinnie csészéinket (persze semmi mosoly vagy egy 'egészségükre', formaságokra nem pazarolta az idejét), vártuk a második fogást. Hát azt várhattuk. Mivel nekem egy órám van az ebédre, és nem szeretem kapkodva elfogyasztani azt, kezdtem feszült lenni az újabb eltelt negyed óra után. Ekkor kedvesen közöltem az arra vetődő felszolgálóval, hogy "ne haragudjon, de azért kértünk menüt, mert sietünk, megkérdezné, hogy áll az étel?". "Hogyne" - felelte foghegyről a srác. Azt tényleg nem ígérte, hogy velünk is közli az eredményt. Ezután jópár perccel később hozott ugyan ételt, de nem nekünk, hanem az egyik asztaltársaságnak - nem ebédmenüt -, majd elment mellettünk anélkül, hogy bármit is reagált volna előző kérésünkre. Később néha egy-egy félkör körülöttünk, de semmi biztató arcrándulás vagy szó. Én többször szemkontaktust igyekeztem teremteni vele, de olyan sikerrel, mintha melegbárban próbáltam volna hódítani a dekoltázsommal.

A gasztro-golgota végén korgó gyomromat csak az óra figyelmeztető kattogása múlta felül: már 70 perce (!!!) vártuk Godot-t, a hússzeletet. Ekkor nagymamám állt már fel - merészen belenézve a pincér szemébe, így ezúttal nem úszta meg a konfrontációt -, és még mindig kedves hangon közölte: "Tényleg sajnálom, de nagyon régóta várunk, és egészen egyszerűen el kellene mennünk." Mire a srác tőle egészen szokatlan érzelemmel köpte a szavakat: "Váljék egészségükre" - majd sarkonfordult és elment bárminemű magyarázat vagy marasztalás, esetleg kifogáskeresés nélkül. Mi is így tettünk, és hozzá hasonlóan vissza se néztünk többé. Ilyenkor édesanyám szavai visszahangoznak a fülemben egy másik eset kapcsán: uram, tudja, hogy én ki vagyok? A vevő!