Egy háromnapos ünnep igazi durva próbatétel minden önkormányzati dolgozónak, teljesen érthető tehát, hogy a sorozatterhelés előtt a Rózsadomb jegyzője rendeletileg mentette föl a bányászokat a csütörtök délutáni munkavégzés alól. Teljesen érthetelen, hogy az irigy Tamás mit puffog ezen. Savanyú futamok lejjebb:

Jegyzői utasítás a Margit körút 47-49-ben

2010. augusztus 19-e kellemes csütörtöki napnak ígérkezett. Szerencsére már jó ideje nem kellett kapcsolatba kerülnöm a közigazgatással (kivéve, amikor a gyerekeim útlevelét intéztük négyen, három és fél óra sorbaállással, közbeiktatott játszótérrel, és ne mondja erre senki, hogy kérjek időpontot, mert nem mindig lehet előre tudni a dolgokat, ráadásul mindkét szülő és a gyerekek jelenléte szükséges, persze munkaidőben), de most újra eljött az elkerülhetetlen. A miértet nem érdemes taglalni, hiszen lehetne az bármi, útlevéltől lakcímkártyáig, a helyzet ugyanaz. Interneten tájékozódok az okmányiroda telefonszámáról, majd tárcsázom, de nincs reakció. Ötpercnyi újrahívások után döntöttem úgy, hogy egy életem, egy halálom, megjelenek személyesen. Nagy a csend, gyanús. Mire hozzászokik a szemem a félhomályhoz, ott is terem a teremőr, nehogy beljebb jussak, megálljt int a kezével és, amúgy udvariasan közli, hogy zárva vannak. Nehezen értelmezem, amit mond, hiszen egy órával a hivatalos ügyfélfogadási idő vége előtt jár az óra. Először azt gondolom, annyi sorszámot adtak ki, hogy továbbiak már nem férnek bele a mai munkaidőbe. De nem ez történt. Aznap délben ugyanis jegyzői utasításra azonnal bezárták az egységet, lezárták a számítógépeket, bezártak minden iratot a páncélszekrénybe, és hazaküldtek mindenkit. Különleges helyzetre hivatkozva tette mindezt a Jegyző úr, mármint hogy másnap 20-a lesz. Úgyhogy minden kedves érdeklődő mehet, ahova akar, az Okmányiroda munkatársai konkrétan haza. Legalább az Internetre felrakhatták volna! Az elintézendők akkor sem intéződtek volna el, de legalább egy felesleges úttal kevesebb lett volna. Érti ezt valaki? Már a nyitva tartásban sem lehet bízni? Amíg ott voltam, percenként jöttek az emberek, és mint az 1990 előtt is történhetett, csendesen, fülüket-farkukat behúzva, „biztosan én tévedek” arckifejezéssel távoztak. Van még mit tennünk, Uraim…

Tisztelettel:

Tamás