A magyar egészségügyi dolgozók hajlamosak őszintén nem érteni az ügyfeleik egyik leggyakoribb panaszát, miszerint igen gyakran bunkók és lekezelők a betegekkel. Az egészségügyi dolgozók ilyenkor a sanyarú körülményeikre meg a stresszre és a felelősségre szoktak mutogatni. Csakhogy magyarok millió élnek és dolgoznak legalább annyira rohadó vakolat alatt, sokkal kevesebb pénzből és ugyanolyan stresszes feladatokon, és nem mindegyik akkora tahó, mint mondjuk az asszisztensek. Elkeseredett olvasónkat például még a magyar kórházi bunkósághoz képest is kirívó módon próbálják megalázni: az Istvánban rezzenéstelen arccal bemondták neki, hogy mivel elvesztették az oda beszállított édesanyja TAJ-kártyáját, a családnak ki kell fizetnie az ellátást. Mindenki, aki életében vett igénybe ellátást, pontosan tudja, hogy a TAJ-kártya fizikai mivoltában egyáltalán nem kell semmihez, nem egy személyi igazolványról van szó, a lényeg, hogy az érvényes TAJ-szám meglegyen, amit akár a fenekünkre is tetoválhatunk. A hölgy ráadásul többedszerre járt az Istvánban és az adatai természetesen benne voltak a rendszerben, vagyis az ügy homeopátiás mennyiségű jóindulattal is rendezhető lett volna. Ehelyett harc van, idegesség és feljelentéssel fenyegetés. Szomorú igénytelenség alant.