Könnyű reggeli országimázssal nyitunk Jordániából: Eszter Aqabában találta ezt a minimálbrendet. A külföldibarát elnevezéssel tulajdonképpen nincs baj - hiszen még mindig jobb, mintha hunoknak képzelnének a lakosságot -, a dizájn persze ótvar:

Közhely, de igaz: külföldről sokkal könnyebb szeretniMagyarországot, mint otthon. A jordániai Aqabában élek, és mindig nagyot dobban a szívem, amikor meglátom az égen aleszálláshoz készülődő Malév gép „piros-fehér-zöld”-jét. Ám amikor egy itteni szupermarket  hűtőpultjában a sok profin „brandingelt”helyi és import mirelit áru között pillantottam meg a nemzeti trikolorunkat,kissé elszomorodtam. Nem tudom, ki lehet az exportőre ezeknek a Majar (madzsar)termékeknek, de talán megérdemelnének egy némileg igényesebb csomagolást (mármint a termékek). Ez így nagyon ciki.

Szegény Sváby András emlékezetes vesszőfutása idején, ami az Orbán Viktor kaján tekintete előtti, remegő kézzel végrehajtott papírkeresgéléssel kezdődött, majd az Egy a száz ellenben nyújtott ideges motozással folytatódott, úgy tűnt, hogy a kamerától rettegő veterán tévés az étterembizniszben találja meg a boldogságot. A Homár nap mint nap látta a lipótvárosi Sas utcában, hogy miközben gyors ütemben kopik ki a tévézésből, Sváby beekizett, boldog angolnaként fickándozik a belvárosi Dió étterem tulajdonosi szerepében. A dizájnkajálda, úgy tűnt, egyre jobban fut, bár ez volt a minimum, ha a tulaj közben mindenható producer-műsorgyártó-műsorvezetőből pár hónap alatt láthatatlan figurává vált. Erre most azt hallottuk mágnáskörökben, hogy barátunk olyan pompás ajánlatot kapott ukrán ügyvéd-üzletemberektől, hogy azonnal eladta a fele részben a tulajdonában lévő Diót.

Ártatlan hülyetermék-kóstolásnak indult, és lehet, hogy a tavaszi szezon nagy botrányába nyúltunk bele. Attila a múlt héten hozta föl a szerkesztőségbe a sarki kisboltban vett, focilabda alakú palackba csomagolt, Center nevű gagyisört, amit nagyhirtelen jól le is teszteltünk. Erre most hosszú, zaklatott levél érkezett Csendes Gábortól és Márton Lajostól, amiben azt állítják, hogy a focilabda alakú sörösflaskát ők találták ki, és azért gyártatták volna, hogy a bevételből darabonként pár forinttal gyerekfocistákat támogassanak. Olvassák alant a szezon egyik legszórakoztatóbb levelét, benne jellemtelenalakozás és további földi jók! A jótékonysági akcióról részletek ezen a weboldalon, az "igazi" focisörről és a Vadkan energiaitalról képek ezen az iwiw-profilon, innen pedig letölthető a Heti Hetes tavaly szeptemberi adása, amiben a jótékony vállalkozók akciója szerepelt. 

Egy fekete-szürkében tartott, az Index gazdasági rovatába író Magdinak címzett, titokzatos okból angol nyelvű levélből tudtuk meg, hogy lehúzta a rolót Geszti "Farosszéria" Péter csajának, Ditz Editnek az egyik vendéglátós cége, a Tuk-tuk. A linkre kattintva kiderül, hogy nem kamu levél volt. A jól kinéző, színes csomagolásáról és mikroadagjairól ismert vállalkozás ázsiai kajákat szállított házhoz, március elsejéig, sajnos nem tuk-tukon. Geszti nyilvánvaló hozzájárulása a bukáshoz az étlap címei voltak. Kicsi, borzongató válogatás: KIVÁLOGAT TUK A WALK, ELHOZ TUK THE BEST, MEGALKOT TUK A WOK, nem beszélve az olyan kajakategóriákról, mint MÁS TÉSZTA, MEGY A RIZSA és a KACSA, SZÁRNYAS 2.0. A Tuk-tuk betépve néha jó ötletnek tűnt, a kajakicsomagolás világszínvonalú érzés volt, a megevés kevésbé. A brand állítólag nem tűnik el teljesen, partiszervizt vállalnak és szeptemberre hipermarketes megjelenést ígérnek. Mármint nem éttermet, hanem ételeket, már ha jól értetem, mit jelent a "szűkebb szortiment".

Eleve vízi állat vagyok + kannibalisztikus okokból horgászom + sokat főzök + a család apai fele a Dunaújváros és Mohács közti Halászléövezetből származik, úgyhogy én aztán tényleg tudom, hogy amit Magyarországon halászlé címén adnak, az a nutrasianyesedéknek is a megrohadt részéből készül. Mindez Tóth Károly nyálával felöntve, majd minimum negyedévig aszalva a mélyhűtőben. Kivéve persze az Övezetet, mert ott minden család minden héten legalább egyszer hallét eszik, úgy értem igazi, alaplémentes, friss, üde, ragadós halászlét, így aki vendéglátós trükközni próbálna, azzal úgy bánnának, mint egy reformkommunikátorral. Ernő is tudja ezt, mégis próbálkozott, ráadásul a Balatonon, ahol még Jézus is megbukott volna, ha friss halat akar szaporítani. Mazochista barátunk a büdös hal fölött merengve a bécsi árakkal próbálta öüsszehasonlítani a balatoniakat. Mit érdemel az ilyen ember? Brassói aprópecsenyét, madártejet vagy hagymás rostélyost, ugyebár. Sztori alant. Ja és szívesen vennénk levélírónktól bármennyi eurót ilyen árfolyamon.

A csomagolásra írtak szerint ugyanis ahhoz, hogy ledolgozzunk egy sornyi (vagyis három kiskockányi) csokit, 157 órányit kell úsznunk folyamatosan. Majdnem egy hét. Ehhez képest mit számít az az egy nap, amit szökőév extraként 2008-hoz csapott a Hamburgerfutár? Teodoru konzumsztorijai alant.

Siránkozhattunk volna egy kört arról, hogy "bezzeg, amikor mi még kigyerekek voltunk, volt rendes foszlós kifli a boltban, aminek kalácsszerű tésztáját szinte szét lehett tekerni és úgy mártogatni a napközis kakaóba", de nem siránkoztunk, inkább röhögtünk egy nagyot és ötletelésbe kezdtünk, hogy mire is használható egy ilyen kortárs pékipari termék.

Kézenfekvő volt az instans hotdogkifli felvetődése, illetve az, hogy az ilyen kiflihez a legjobb tömlős ömlesztett sajtot venni, amit nemes egyszerűséggel csak bele kell nyomni a barlangos testbe.

A JokerFood étlapkategorizáló felelőse olvasónk levele szerint szőrösen szereti a disznóhúst. Nem vitatjuk más emberek és homárok ízlését, mindenki ott szereti a szőrt ahol akarja, de azért mi nem szertnék torokba rakadt szőrszálakat felkrákogni az ebédünk után. Bőrkét meg főleg nem.

Ebben a megdöbbentő látványban ma - 2008. 02. 26. - volt részem, nem sokkal az után, hogy az ebédem felét már elfogyasztottam. Azt, hogy ez a nem kicsit undorító, 3×1,5 cm-es, szőrös sertésbőr - ami ebből adódóan nem akarom megtudni a higiénia mely lépcsőfokán áll - az ebédemben tartózkodott, egy kedves hazai ételszállító cégnek köszönhetem, mely a mai nappal biztosan vesztett egy ügyfelet.

Amióta az ausztrál nagynénitől kapott valódi szőrmés koalamacim magától megmozdult a több száz beleköltözött molylepkéktől, különösen érzékeny vagyok a kis rohadékokra. Gourmand levelét, milyen véletlen, a szombat reggeli müzlizésem közben kezdtem el olvasni és mire a rövid molylepke thrillerhez értem, újraéltem az egész gyerekkori traumát. Úgyhogy vihetik a biológusok, a Homár nem tűri az ilyesmit.

Már megint azok a fránya ISO akárhányas gépsorok, amik sterilebbek Dr. House forgatókönyvírói seggénél, úgyhogy az alábbi képeken bizonyára a gonosz kereskedőknél helytelenül tárolva megpenészedett termékek láthatók: