A Tahó rendõrök minimixre azóta is érkeznek a jobbnál jobb fotók, és ezúttal Tibortól egy sztori is befutott:
2005 január-ban a b.örsi Tesco-ban (24 órás nyitvatartás) vásároltam egy 6 személyes étkezõasztalt és a hozzá tartozó székekkel. Hajnal 2 óra volt. Miután kifizettem az árut, a normál parkolóból kb. 5 percre átálltam a bejárathoz legközelebb lévõ mozgássérült parkolóba, vészvillogóval, hogy minél kevesebb hurcolászással be tudjam pakolni egyedül az asztalt a személyautómba.
Oké, hogy Hollandiában sincs a vasút kolbászból, de azért a Magyar Álomvasutak kallereit igen nehéz lesz lekörözniük. János barátnõje különbözõ bírságtételeket próbált be egy alkalommal és megdöbbentõ eredményre jutott:
Vicces dolgot tudtam meg egyetlen állami tulajdonú vasúttársaságunkról, ehhez persze az kellett, hogy egy barátnõm szívjon egy kiadósat, ami 6000 forintjába fájt. Történt ugyanis, hogy a lány vidékre akart utazni, és igénybe kívánta venni a 26 éven aluliaknak járó kedvezményt, csak épp arról nem tudott, hogy ez a kedvezmény csak hétvégén használható fel, õ pedig hétköznap akart utazni. Kalauz jött, jegyet kért, és egybõl büntetett 6000 forintra kedvezmény jogosulatlan igénybevétele miatt. Némi értetlenkedés után a szegény lány megkérdezte, hogy mi jár akkor, ha egyáltalán nincs jegye. Hát az pedig 2000 forint lesz személyszállítási szolgáltatás jogosulatlan igénybevétele miatt.
A Nestlé igazán szívén viseli az emberiség jövõjét, nonprofit alapítványával terjeszti az igét pl. a vízkészletek fontosságáról. Ezért aztán különösen furcsa, hogy saját márkájú Aquarel vizükön nem sikerült eltalálni a pontos meghatározást. Az Ivoviz.hu szerint ugyanis a cég "Cédrus-forrása" nem más, mint egy kutatófúrásból hátramaradt kút:
A magyarországi Nestlé Aquarel "Cédrus természetes forrásvíz", a PET csomagoláson jelölt káli-medencei "Cédrus-forrásból" kerül a fogyasztóközönség elé. A valóságban a Cédrus-forrás nem létezik, és a palackozott víz nem forrásvíz, hanem egy technológiailag épített kútvíz.
Mitõl lesz igazán jókedvû az ember? Naná, hogy attól, hogy kiderül, a másiknak is rossz, fõleg ha a másik egy sokkal gazdagabb és elvileg szinte tökéletes mûködõ országban lakik. Ennek a szép elvnek a jegyében közöljük Janó levelét arról, hogy mik történnek meg a holland vonatokon. Hát ami nálunk naponta, de nekik is rémes néha, jaj de jó! A sztori napsugaras része: az élelmes magyar Homár-olvasó jóvoltából egy rakás holland potenciális Homár-olvasó visszkapott fejenként 15 eurót.
Vanna egy bizarr sztorit küldött a Homárnak, ami egyúttal arra a kérdésre is választ ad, van-e élet a halál után. Azt kell mondjuk, van, hiszen hogyan másként venné át a halott saját halálának tértivevényes közleményét?
Mi lehet a legjobb módja annak, hogy tudomást szerezzünk saját halálunkról? Talán, ha lakóhelyünk Polgármesteri Hivatala tértivevényes levélben közülné velünk ezt a hírt. Addig, amíg átvesszük a levelet a postástól, aláírjuk a papírt, nincs is semmi gond, hiszen vártuk is a hivatalos irományt, csak akkor esik ki a szemünk, amikor látjuk: azért töröltek bennünket a fizetõ vendéglátók listájáról, mert eltávoztunk az élõk sorából.
Azt mondta nekünk az internet, hogy a Trófeát még a boldog monarchiabeli idõkben alapította egy digó Trieszti Nõ néven. Oszt egyszer csak jött az államosítás és tipikus komenista invenciózussággal átnevezték Vadászkertre, találgatni sem merjük, hogy mi a fenére vadászhattak az elvtársak Zuglóban. Majd közvetlenül az elprivatizálás elõtt, a nyolcvanas évek vége felé Trófea néven ujjáépült, amolyan szocirusztikus stílusban, a rossznyelvek szerint egyenesen Gojko Mitic tervei alapján: agancsokkal, kitömött medvével, kárpitozott székekkel, bõrrel bevont ülõkéjû padokkal, pácolt gerendákkal, vadászjelenetekkel a falon, elszívó berendezéssel a mennyezeten. De hagyjuk a lényegtelen étteremleírást, senki nem a berendezésért látogatja ezt az éttermet. Mert amúgy ez egy nagyon jó hely, amolyan metaforikus.
A modern állóképes-vizuális kultúra legmerészebb eseményei furcsa módon a csillogó borítójú divatlapokban történnek meg manapság. A legfrissebb példa szeptemberi olasz Vogue, ami egy olyan – baromi jól kinézõ - fotósorozatot közöl, amelyen a szexéhes rendõrök terrorista modelleket tartóztatnak le izgató pózokban. A szeptember 11-ére a maga módján reflektáló fotónovellát Steven Meisel fényképezte.
A Homár újra versenyt hirdet, ezúttal várakoztató telefonos vagy offline ügyfélszolgálat témakörben. Igazságtalanul rögtön egy brutális példával nyitunk, hogy megfélemlítsük a nevezõket, a T-Mobile ugyanis elég magasra tette a mércét a maga 49 perces versenyidejével:
Egy ablakokban bõvelkedõ, de megauralommal bíró oprendszer újratelepítése után (sajna a laptopok világában a pingvines nagyon macerás) szerettem volna beállítani az internet hozzáférésemet a mobiltelefonos kapcsolaton keresztül. Felhívom a nagy magenta nagy ügyfélszolgálatot, és tapasztalatból már elsõként az ügyintézõt kérem. Ott már azonnal elmondom, hogy laptop-mobilos- modem-szinkronizáció varázslatot szeretnék eszközölni. Ilyenkor a nõhangú ügyintézõ azt mondja (most is), hogy kapcsolom a szoftveres kollegát.
Volt egy halovány kísérlet a napokban undorító reklámszpot kategóriában, de úgy látszik azonnal eljárt felette az idõ. Freddy a Lynx Dry dezodor videoja láttán úgy érezte magát, mint amikor macskaszaros ventillátor ugrik elõ a szülinapi tortából:
Az Air Action spotra azt írtátok, hogy idézem végtelenül és rettenetesen undorító. Nos amikor megláttam a tévében ezt a spotot akkor úgy éreztem, ez üti. Persze mindenkinek ízlése szerint, mindenesetre ajánlom figyelmedbe.Kattincson tovább, ha bírja a gyomra!